Zene a Római Birodalomban

 A rómaiak zenéjéről történetírók, költők és képzőművészeti alkotások tudósítanak. Zenéjükben erőteljesen megfigyelhetőek az etruszk és görög hatások. A gazdag családok gyerekeit a görög rabszolgák tanították énekelni, kitharán játszani. A hírhedt Néró császár is többféle hangszeren tudott játszani, többek közt lanton. 

A korai időkben a zenészeket elismerték, volt, amikor a fuvolásoknak nagyobb rangja volt az aranyműveseknél.

A zene fontos része volt a közösségi életnek. A temetéseken siratókat énekeltek, de ének szólt a körmeneteknél, a templomban, a lakomákon, mulatságokon, színházban és a cirkuszban is. Mivel sokat harcoltak, a katonaságnál külön katonazenekar szolgált. Az arisztokraták, gazdag polgárok sokszor tartottak házi hangversenyeket, melyeken a rabszolgáikból álló zenekaruk muzsikált.

Hangszereik: tuba, cornu, bucina, lituus, tibia, hidraulisz, lant, fuvola.

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig c. könyve alapján.)

Vissza az infokártyához

Az ókori Egyiptom zenéje

 Az ókori egyiptomi zenéről a régi ábrázolásokból (falfestmények, domborművek) és leírásokból értesülhetünk.  A zenének a vallásos szertartásokon és a fáraók udvarában is nagy szerepe volt. A szertartásokon sok énekes és hangszerjátékos muzsikált. Legfőbb hangszereik a különféle fuvolák és hárfák voltak. A női muzsikusok hangszere a sistrum volt. A katonai felvonulásokon, harci cselekmények közben egyenes trombitát (sneb) használtak.

Az udvari muzsikusok nagy megbecsülésnek örvendtek, az ügyesebbek még földbirtokokat is kaphattak. Az udvari zenét különféle tisztségviselők szervezték, irányították, felügyelték. Ezek a tisztségek örökölhetőek voltak. 

A falfestményekből kiderül, hogy különféle kézjelekkel mutatták a hangközöket, dallamfordulatokat. 

Később sok női énekes, hangszerjátékos érkezett pl. Mezopotámiából, akik a többek közt lakomákon szórakoztatták a jelenlévőket élénk muzsikájukkal. Végezetül a görögök voltak nagy hatással az egyiptomi zenére, miután Nagy Sándor seregei elfoglalták az országot. Ekkor a zenészek legtöbbje már görög volt, ők voltak a zenetanárok is, és elterjedtek a hangszereik is. 

Egyiptom egyik legfontosabb város ebben az időben Alexandria volt. 

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig c. könyve alapján.)

"Két olasz tudós megfejtette és "lefordította" a korszerű kotta nyelvére azokat az óegyiptomi himnuszokat, amelyeket a fáraók temetésén játszottak a zenészek. A két tudós szerint az óegyiptomiak a zenét olyan hieroglifák segítségével kottázták le, amelyek a bolygók megjelölésére szolgáltak. Elméletük szerint az óegyiptomi kottarendszer i.e. 3500 körül született. Anna Caldaro és Nedim Vlera összesen vagy egy tucatnyi egyházi himnuszt fejtett meg, amelyekre ősi papirusztekercseken és domborműveken bukkantak."  Forrás: Múlt kor - Történelmi Magazin

  Még egy kis plusz információ, ha érdekel... Egyiptomi történetek - Zene

Vissza az infokártyához

Az ókori India zenéje

 Az indiai zene gyökerei a vallási szertartásokhoz nyúlnak vissza. A Védák könyvében (szent könyvek) himnuszok, dalok és szertartási szabályok olvashatóak. A szertartásokban fontos szerepe volt az éneknek. A szertartási szövegeket recitálva (1-3 hang terjedelmében), vagy több hangból álló dallammal is énekelték.

Az indiaiak úgy gondolták, hogy az ének nagy hatást képes gyakorolni az emberek és a világ sorsára. A szent szövegek éneklésének földöntúli erőt tulajdonítottak. 

Kétféle hangsorra épültek a dallamaik - egy dór (lá-sor fível), és egy dúr hangsorra. Az oktávot, amit mi 12 egyenlő távolságú hangra osztunk, ők 22 különböző távolságú hangra osztottak. Ezekből a hangokból dallammodelleket alkottak és használtak. Voltak hímnemű és nőnemű dallammodelleik, amelyek különböző érzéseket keltenek a hallgatókban. A dallamok váza kötött volt, azt az előadó rögtönzéseivel, díszítésekkel, variációkkal tette színesebbé. 

Hangszerek: voltak vonós (szárángi)  és fúvós (bánszuri) hangszereik, dobok (pakhawaj, tabla) és fém hangszereik (harangok) is. Az éneket, táncot a vinával (húros hangszer) kísérték. Egyik legismertebb hangszerük a szitár (pengetős hangszer). 

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig c. könyve alapján.)

Vissza az infokártyához

Az ókori Mezopotámia zenéje

 Mezopotámia templomi zenéjét a fennmaradt szertartási szövegekből és más írásos emlékekből ismerhetjük meg. A legmagasabb zenei tisztsége a főelőénekesnek volt, aki mellett ott működtek az előénekesek, a karénekesek és a hangszeres zenészek is. A szertartásokon himnuszokat és zsoltárokat énekeltek. 

Az egykori Ur városában találtak egy domborművet, mely egy, az udvari muzsikálást bemutató jelenetet  (énekes, és pengetős hangszeren játszó muzsikus) ábrázol. Ebből következtethetünk a világi zenére is. Más forrásokból kiderül, hogy a királyi udvarok nagy létszámú együtteseket foglalkoztattak. Ők zenéltek a különféle ünnepségeken, gyászszertartásokon, és a katonák köszöntésére is. A zenekarban az egyes hangszerek először szolisztikusan játszottak, majd ezután szólalt meg a teljes zenekar. Később a templomokban és a királyi palotában egyre több női énekest és hangszerjátékost alkalmaztak. 

Az ékírással lejegyzett szövegekben a dallamfordulatok jelzésére alkalmas jeleket is lehet látni. 

Sokféle hangszert használtak: hárfák, más pengetős hangszerek, fafúvós hangszerek, rézcsattogók, réztányérok, csengettyűk, dobok.

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig. c. könyve alapján.)

Vissza a kvízjátékhoz

 

Az ókori kína zenéje

Kína ókori zenéjéről irodalmi szövegekből tájékozódhatunk. Bár volt dallamrögzítésre alkalmas rendszerük, ókori dallamokat mégsem ismerünk. A legkorábbi dallamfeljegyzésekből az látszik, hogy két ötfokú dallamsort használtak (egy dó-pentaton és egy szó-pentaton hangsort). 

A kínaiak legjelentősebb dallamgyűjteményét (Si King) Konfucius válogatta össze közel 3000 dalszövegből, ma 305 verset tartalmaz. Ezeket a verseket énekelték, és valószínűleg hangszerrel kísérték is, és még táncoltak is hozzá. 

Kínában a zene ügye mindig fontos volt, ezért egy időben önálló zenei minisztert is alkalmaztak, majd felállították a Zenei Hivatalt az udvari ünnepélyek, vallási szertartások zenei rendjének megszervezésére, irányítására. Ezenkívül az egész ország területéről összegyűjtötték a népdalokat, szertartási énekeket, melyből gyűjteményt készítettek. 

A hangszereket az anyaguk alapján 8 csoportba sorolták: fém, kő, selyem, bambusz, tök, agyag, bőr, fa. Hangszerek: csengők, gongok, harangok, seng (babuszsípokból álló orgonaszerű hangszer),  po-fu (dob), stb...

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig c. könyve alapján)

Vissza az infokártyához

Az ókori zsidók zenéje

 Az ókori zsidóság történetének, zenéjének legfontosabb forrása a Biblia, annak is az első része, az Ószövetség. A történészek szerint az Ószövetség legrégebbi szövege Deborah éneke, a legfiatalabb könyve pedig Dániel próféta könyve.  

A zsidó nép második királya, Dávid maga is kitűnő hangszerjátékos volt (pásztorfiúként sokat hárfázott Saul királynak, hogy megnyugtassa, mikor gonosz lélek gyötörte őt). Számos zsoltár is az ő nevéhez fűződik. Dávid és fia, Salamon király idejében az udvarban és a templomban is virágzott a zenei élet.

A Bibliában találhatunk zsoltárokat, diadalénekeket, gyászdalokat, szerelmi- és lakodalmi énekeket. Az Ószövetség több könyvét énekelték (recitálták). A templomban elhangzó énekek célja Isten dicsőítése volt. A templomban Lévi törzsének tagjai zenéltek, énekeltek. Sokféle hangszert használtak: keren (trombitaszerű), sófár (ökör vagy kosszarvból készül), halil (oboaszerű), chacócra (trombitaszerű), kinnor (húros hangszer), nebel (hárfaszerű), tof (dob), stb... . Az énekeket responzoriálisan (az előénekes változó szövegű strófáira a kórus -gyülekezet- refrénnel válaszol.) vagy antifonikusan (több kórus -vagy pap és a gyülekezet- egymásnak felelgetve, változó szöveggel énekel) énekelték. A szövegek fölé jeleket (negina) írtak, ami a dallamfordulatokat jelezte.

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig c. könyve alapján.) 

Vissza az infokártyához

Szeikilosz sírverse

Szeikilosz sírverse a legrégebbi teljes egészében fennmaradt zenei mű a világon. A dalt, melynek dallamát ókori görög notációval jegyezték fel szövege mellé, egy sírkőre vésve találták a törökországi Aydınban. Datálása alapján i. e. 200 és i. sz. 100 közt keletkezett, az i. sz. 1. század a legvalószínűbb.

 

A dal mellett még  a következő felirat is szerepel a sírkövön ógörög nyelven: 

Εἰκὼν ἡ λίθος εἰμί.Τίθησί με Σείκιλος ἔνθα μνήμης ἀθανάτου σῆμα πολυχρόνιον, 

azaz

 „Sírkő vagyok, képmás. Szeikilosz helyezett ide a halhatatlan emlékezés örök jeleként.”  

  

Bár kevés adat maradt fenn róla, úgy tűnik, a görögök már az i. e. 4. vagy 3. században feltaláltak egy módot a zeneművek lejegyzésére. Valószínűleg csak a zeneszerzők és kórusvezetők használták, mások hallás után tanulták meg a dalokat. A drámák szövegét általában a zene nélkül jegyezték le, ezért a dalszöveges zenék nagyon ritkák. Nincs rá adat, hogy a görög kottázási rendszer fennmaradt volna a középkorig, de a bizánci és korai reneszánsz időkben keletkezett szövegekhez mellékeltek notációt a görög módszer szerint. 

Forrás, ahol még többet olvashatsz róla. 

Szeikilosz sírköve

 

Egy, az ókorból származó költői műfaj

Az óda fennkölt, magasztos tárgyú, gyakran bonyolult ritmikájú és felépítésű dallamos lírai műfaj. Emelkedett hangvétel, feszült érzelmi állapot jellemzi.

Tárgya sokféle lehet: istenség, természet, haza, művészet, igazság, barátság, szerelem, életöröm, hírnév. Költői nyelve többnyire kedélyes, patetikus. Az elnevezés a görög ódé (ᾠδή - ének) – szóból származik; a pengetős hangszerrel kísért énekeket nevezték így.

Forrás - több információval

Egy ókori görög tudós

Platón (görögül: Πλάτων), (régiesen Plátó, sz.: Kr. e. 427 körül, Athén vagy Aigina – † Kr. e. 347, Athén), ókori görög filozófus, iskolaalapító. Hatása jelentős volt az ókori és a középkori filozófiára, művei manapság is viták és filozófiai vizsgálódások tárgyát képezik. Munkásságának nemcsak társadalomtudományi, hanem irodalmi értéke is nagy jelentőséggel bír.

Forrás, ahol még többet megtudhatsz róla. 

 

A zene görög istene

 Apollón (görögül: Άπόλλων) a görög mitológiában Zeusz és Létó gyermeke, Artemisz ikertestvére. A költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, az íjászat és a gyarmatosítás istene. Ő a csordák és nyájak őrzője is. Gyakori jelzője a Phoibosz azaz ragyogó, fénylő. A pestis istene is, és gyakran tisztelték benne a patkányok és a sáskák pusztítóját. Gyakran a halál isteneként is feltűnik, hiszen íjából olyan nyilakat lőtt ki, amelyek pestist és dögvészt hoztak a vidékre. Mégis ő a gyógyítás istene is, aki megtisztította a bűnös lelkeket, ha arra érdemesnek találta az illetőt. 

 

Forrás, ahol még többet olvashatsz róla.

Muzsika - ahogy a régi görögök értették

 μουσική (müsziké)

"A görög kultúra klasszikus korában a költészet, a zene és a tánc egységét értették alatta, s az elnevezéssel egyben azt is jelezték, hogy mindez a múzsák védnöksége alatt áll. Csak később kezdték kizárólagosan a zenére alkalmazni. A görög kultúra legnagyobb virágzásának idején tehát a költők egyben zenészek is voltak. Ez lényegében azt is jelentette, hogy a vers és a dallam egyidejűleg keletkezett." (Kelemen Imre: A zene története 1750-ig)

Görög múzsák

Vissza a keresztrejtvényhez