Az ókori zsidóság történetének, zenéjének legfontosabb forrása a Biblia, annak is az első része, az Ószövetség. A történészek szerint az Ószövetség legrégebbi szövege Deborah éneke, a legfiatalabb könyve pedig Dániel próféta könyve.
A zsidó nép második királya, Dávid maga is kitűnő hangszerjátékos volt (pásztorfiúként sokat hárfázott Saul királynak, hogy megnyugtassa, mikor gonosz lélek gyötörte őt). Számos zsoltár is az ő nevéhez fűződik. Dávid és fia, Salamon király idejében az udvarban és a templomban is virágzott a zenei élet.
A Bibliában találhatunk zsoltárokat, diadalénekeket, gyászdalokat, szerelmi- és lakodalmi énekeket. Az Ószövetség több könyvét énekelték (recitálták). A templomban elhangzó énekek célja Isten dicsőítése volt. A templomban Lévi törzsének tagjai zenéltek, énekeltek. Sokféle hangszert használtak: keren (trombitaszerű), sófár (ökör vagy kosszarvból készül), halil (oboaszerű), chacócra (trombitaszerű), kinnor (húros hangszer), nebel (hárfaszerű), tof (dob), stb... . Az énekeket responzoriálisan (az előénekes változó szövegű strófáira a kórus -gyülekezet- refrénnel válaszol.) vagy antifonikusan (több kórus -vagy pap és a gyülekezet- egymásnak felelgetve, változó szöveggel énekel) énekelték. A szövegek fölé jeleket (negina) írtak, ami a dallamfordulatokat jelezte.
(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig c. könyve alapján.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése