Az indiai zene gyökerei a vallási szertartásokhoz nyúlnak vissza. A Védák könyvében (szent könyvek) himnuszok, dalok és szertartási szabályok olvashatóak. A szertartásokban fontos szerepe volt az éneknek. A szertartási szövegeket recitálva (1-3 hang terjedelmében), vagy több hangból álló dallammal is énekelték.
Az indiaiak úgy gondolták, hogy az ének nagy hatást képes gyakorolni az emberek és a világ sorsára. A szent szövegek éneklésének földöntúli erőt tulajdonítottak.
Kétféle hangsorra épültek a dallamaik - egy dór (lá-sor fível), és egy dúr hangsorra. Az oktávot, amit mi 12 egyenlő távolságú hangra osztunk, ők 22 különböző távolságú hangra osztottak. Ezekből a hangokból dallammodelleket alkottak és használtak. Voltak hímnemű és nőnemű dallammodelleik, amelyek különböző érzéseket keltenek a hallgatókban. A dallamok váza kötött volt, azt az előadó rögtönzéseivel, díszítésekkel, variációkkal tette színesebbé.
Hangszerek: voltak vonós (szárángi) és fúvós (bánszuri) hangszereik, dobok (pakhawaj, tabla) és fém hangszereik (harangok) is. Az éneket, táncot a vinával (húros hangszer) kísérték. Egyik legismertebb hangszerük a szitár (pengetős hangszer).
(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig c. könyve alapján.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése